E bejegyzés megszületése előtt nem sokkal értesültem csak a halálra éhezett csecsemő esetéről. Mint a gyermekvédelemben dolgozó szociális munkás, szakmai kíváncsiságból, rákerestem az ügy kapcsán napvilágot látott cikkekre. Ami leginkább érdekelt, hogy miként befolyásolja egy ilyen hír - ahogy a "fényevők" pere is - a közvéleményt a szakmám, a munkám megítélése szempontjából. Nyilván nem lepődtem meg, mikor a sokadik kommentelő köpködte virtuálisan a gyámügyi hivatalt, a gyermekvédelmet - a kollégáimat.
Az alábbi pár sorban szeretném bemutatni az érem másik oldalát, egy-egy szemelvényt a rendszer működéséből - a hibáival együtt - a saját példámon, a saját élményeimen keresztül. Nem mentegetőzésből; én is sok ügy kapcsán hibáztam, mulasztottam, utólag visszagondolva: rossz döntéseket hoztam.
 

Nem egész két éve dolgozom a gyermekvédelemben; ez nem nagy idő, pláne nem úgy, hogy friss diplomásként kerültem ide. Viszont azt merem állítani, hogy ebben a szakmában egy év alatt is sok tapasztalatot lehet felszívni. Jót is, de többségében inkább kellemetlen élményeket.
 

Pályakezdőként egy másik férfi kollégámmal kerültem egy körzetbe, örültem, hogy kettesével járhattunk terepre, mert eléggé problémás körzetet sikerült kifogni - az ott élők többsége nem éppen legális úton próbált boldogulni. Volt egy eset, ami igen élénken él bennem: egy kétgyerekes családról van szó, ahol a szülők feltehetően belefolytak a drogügyletekbe - nem csak terjesztőként, nyilván fogyasztóként is. A szomszédaik jelezték, hogy a nagyobbik gyerek rendszeresen ételt kéreget, így kerültek kapcsolatba a gyermekvédelemmel.

Bár a gyerekek nem voltak alultápláltak, de a hűtő rendszerint üres volt - előfordult, hogy csak fél doboz vaj és két konzerv kukorica volt benne. A lakás amúgy eléggé tágas volt, illetve lett volna, ha a felhalmozott szemét, ruha és törött bútorok, játékok nem foglalták volna a helyet. A nő egyértelműen szerhasználó volt, látszott rajta - orvosi lóként minden valaha leírt tünetet produkált -, ennél azonban nagyobb baj is akadt: úton volt a harmadik gyerek. Egy csontsovánnyá aszalódott, beesett szemű nőt tessék elképzelni, arcán üres derűvel, reszkető végtagokkal, óriási pocakkal.

Természetesen megindítottuk a védelembe vételt; akinek ez a kifejezés idegen, annak röviden elmondom: a védelembe vétel tartósan fennálló, a gyermeket veszélyeztető körülmény esetén indokolt. A gyermekvédelemben dolgozó szakemberek javaslatára indul meg az eljárás és ha a gyámhivatal is egyetért - márpedig az esetek többségében (itt még!) egyetért -, akkor a védelembe vett gyermek családja számára, a veszélyeztető körülmény megszüntetését célzó gondozási tervet készítenek. Magyarán előírják a szülőnek, hogy takarítson ki, etesse a gyereket rendesen, járassa iskolába, satöbbi. Mindezek megvalósulását felügyeli és segíti a gyermekvédelemben dolgozó szakember, és ha úgy látja, hogy nem történik változás, akkor javasolhatja a gyermek családból való kiemelését. Hangsúlyozom: javasolhatja! A gyámhivatal gyermeket kiemelni már kevésbé szeret.

Viszont most kanyarodjunk vissza kicsit a kérdéses esethez, ahol bizony a védelembe vétel nagyon is indokolt volt. A lakókörülmények, ha lassan is, de javulást mutattak - apránként eltűnt a szemét -, az apa talált munkát, kezdtek megoldódni a gondok. Persze még mindig ott volt a drog, mint veszélyeztető tényező, és a harmadik gyerek születése is egyre közelebbivé vált. A védőnővel sokat rágódtunk, hogy mi legyen a majdani csecsemő sorsa, hazakerüljön, vagy a kórházból rögtön vigyék nevelőszülőhöz? Nem olyan egyértelmű a válasz, mint azt sokan gondolhatják. A végső döntés értelmében: az újszülött végül hazakerült, remélve, hogy idővel nem csak a lakás lesz tisztább, de a szülők is szermentesek lesznek.

Aztán pár hónappal később a család szétesett, az apa lelépett a két gyerekkel - mondhatni: a nagyszülőkhöz menekült. Hogy pontosan miért, vagy mi elől, azt ma sem tudom biztosan, mindenesetre héttekkel rá az anya önként mondott le a legkisebbik gyerekről, így végül mégiscsak kiemelésre került.

Utólag visszagondolva, javasolhattam volna előbb is a kiemelést. Tudtam, hogy az anya szintén gyermekotthonban nőtt fel, mert a saját édesapja bántalmazta. Az édesanyja alkoholista volt, kezeletlen skizofrén és epilepsziás is... ennél baljósabb genetikai hátteret nem igen tudok elképzelni. Mindezek ellenére én bíztam a javulás lehetőségében. Talán naivitásból, tapasztalatlanságból, vagy optimizmusból, nem tudom. Jobb lett volna előbb javasolni a kiemelést? Vagy jobb volt hagyni, hogy megérjen benne a felismerés, hogy végül önként engedje el a gyermekét? Nem tudom.
 

Ez az ügy elég nagy törést jelentett nekem, nagyjából az összes problémakör tornyosult benne, amivel a gyermekvédelemben találkozni lehet. Közben a társam úgy döntött felmond - nem hibáztatom érte, jobb állásajánlatot kapott. Az aktái nagyobbik része nálam landolt, volt köztük sz@r, meg sz@rabb - no, nem adminisztratív szempontból értem, a papírmunkára ekkor már nagy ívben tojtam.

Új kolléga került a helyére, egy szintén fiatal és szintén pályakezdő szociálpedagógus. Láttam rajta, hogy megerőltető számára a munkakör - értettem is miért: túl rövid idő alatt ő is túl sokat kapott a jóból. Három hónap múlva ő is a váltás mellett döntött - szintén jobb állást ígértek neki. Az ő aktái javarészt megint csak hozzám kerültek - ezekben már a papírmunka is pocsék volt (nem csoda... tőlem tanulta!).
Halmozódott az akta, telt a létszám - itt jegyezném meg, hogy ekkor az egy főre jutó ajánlott esetszám valahol 20-25 körül tetőzött; a legtöbb kollégám viszont 30-40 családdal dolgozott. Én 15-20-as esetszámot tartanék reálisnak, az még követhető átlátható, jobb esetben meg tudod jegyezni a gyerekek nevét is... Igen, előfordult, hogy belenyúltam a fiókba és a kezembe akadt egy olyan akta, ami egyáltalán nem volt ismerős, pedig már hónapok óta nálam hevert. No igen, mert sok akta bizony porosodik, vagy kézről kézre adják: emlékszem egyszer átvettem egy esetet, ami az elmúlt egy évben 5-6 munkatársam kezén átment. Voltak nagy felmondási hullámok, így ezekben a vándor aktákban két releváns irat között sokszor csak esetátadásról szóló feljegyzések voltak, és a dátumok alapján 1-2 hétnél tovább senkinél sem volt az ügy. Persze ez a rövid idő pont nem elég semmire, nem elég, hogy felvedd a fonalat, megismerkedj az adatlapok és iktatószámok mögött létező valódi emberekkel. De még ha van is lehetőséged rá, hogy felvedd a kapcsolatot, vajon mit élhet meg az a szerencsétlen ügyfél? Új hét új arc, egy újabb szociális munkás, Gizike, Ilonka, Andika... vagy a fene nem tudja már, mindig valaki új, valaki más. Valaki, akinek megint el kell mondanom, hogy éhezünk, hogy megerőszakoltak kis koromban, hogy nem találok munkát fél éve, hogy a gyereket megverték az iskolában.

A rendszer hibáit persze magasabb körökben is látják (most már... talán), így jönnek az átalakítások. Ezzel együtt változik az adminisztráció is: az adóbevallás elfér egy söralátéten, az átlagos szociális munkás papírmunkája viszont elfoglalna egy egész bárpultot. Forgalmi napló, esetnapló, napló-napló, gondozási terv, gondozási terv felülvizsgálat, iratjegyzék (csak, hogy mindezt tudd követni), és persze nyilvántartás. Mert a Nagy Testvér mindent lát! - legalább is látni szeretne. TAJ alapú a nyilvántartás, bárki, aki igénybe veszi - vagy épp a gyámhatóság előírja neki - a szolgáltatást, azt bizony TAJ szám alapján rögzíteni kell. Mindenkit. Gyereket, szülőt, nagypapát, nagymamát, kiskutyát. Lehetőleg napi szinten; kivel találkoztál, mit csináltál, eredményes volt-e? Már ha van TAJ száma - mert tudniillik, sok embernek nincs meg a TAJ kártyája, vagy épp nem akarja odaadni. Végül is miért is tenné?
Megértem, ha valamelyik ügyfelet elrettenti a bürokrácia: egyik nap bemegy, hogy teljesen önkéntes alapon segítséget kérjen, mondjuk egy kis élelmiszer csomagot, mert hát, egyedül nevelni két gyereket bizony nehéz, így jól jönne egy kis támogatás. Másnap aztán megjelennek nála a kedves kollégáim, kitöltetnek vele alsó hangon úgy 3-4 oldalnyi adatlapot. Aztán közlik, hogy ha lesz élelmiszer adomány majd szólnak... ha lesz, mert nem rajtuk múlik, jellemzően a nagy áruházak kiselejtezett árui kerülnek kiosztásra. Borsó konzerv, nemsokára megromló kefir, mikulás csokoládéval (a jó emésztés végett, nehogy megártson a félig romlott kefir, meg persze azért, mert karácsonyról megmaradt). Nesze neked élelmiszercsomag. Ha van! És ha jut... de azért a TAJ számodat elkérnénk, mert kell az adatlapra.

Itt álljunk is meg egy kicsit, ugyanis itt tapasztalhatjuk meg ennek a szakmának a valódi esszenciáját. Ez bizony tudomány, sőt mi több: művészet. Hogyan is fogalmazzuk meg egy adatlapon, hogy a kedves ügyfél - akivel persze mélyen együtt érzünk - NEM NORMÁLIS? Ugyanis, minden adatlapot az ügyfélnek, alá is kell írnia. Hoppá.
 

"Elnézést, kedves uram/hölgyem, minden papírral megvagyunk, de itt még legyen szíves aláírni, hogy ön személyében és körülményeiben, meg úgy egyébként is, alkalmatlan a gyereknevelésre! Ja és lehetőleg két példányban, legyen szíves..."

Szóval a rendszer változik, vele változik a pozíció is - de inkább csak a megnevezés. Aki a védelembe vett gyerekekkel foglalkozik már nem családgondozó (mint korábban), most már esetmenedzser - így szép magyarosan. Hivatalosan koordinátor, gúnynéven: revizor - mert bizony minden más szakember, akivel kapcsolatba kerül, így éli meg. Mert nem csak az ügyfelet rögzítjük, hanem a védőnőt, a többi szociális munkást, a tanárt is - persze nem TAJ alapon, de rögzíteni kell, kivel, mikor, miért léptél kapcsolatba. Ez persze sokaknak nem tetszik, hiszen úgy élik meg, egy újabb ellenőrző szervet kaptak a nyakukba... az eddigiek mellé. Nem irigylem a menedzsereket, nem túl hálás feladat; felettük a gyámhivatal, alattuk a kollégák, és mindkettővel meg kell küzdeni. És küzdeni kell a családdal is. Küzdeni kell a gyerekkel, az iskolával, a jelzőrendszerrel. Küzdeni kell, ha ki akarnak emelni egy gyereket, mert indokolt lenne, vagy épp ellenkezőleg, küzdeni kell, ha szeretnénk, hogy egy gyereket ne szakítsanak el a családjától.

A küzdelem pedig fárasztó, rövid távon is, főleg, ha értelmetlen.
 

Én már elfáradtam, de szerencsére most tudok pihenni - új munkakör, új lehetőségek, új küzdelmek.
 

Így visszaolvasva eléggé kaotikusra sikeredett ez a bejegyzés, de remélem, hogy akinek van füle, az hallja és érti.